Home > Hírek > Az alaptábori trekking túra 7. napja

Az alaptábori trekking túra 7. napja

2017. április 6. 18:22

Dingboche  – Lobuche

 

Érzelmi hullámvasút – Pintér László összefoglalója.

 

Ma megérkeztünk Lobuchébe, most már nagyon közel az alaptábor. Szállásunk a 7861 m magas Nuptsére néz, de látjuk az Everest Nyugati Vállát is. Az ide vezető út során megálltunk az Everesten elhunyt hegymászók emlékhelyénél. Többünket nagyon erősen érintett érzelmileg.

 

Magunk mögött hagytuk Dingbochét, a zöld réteket, a kolostorokat. Helyüket felváltotta a sokak számára ridegnek tűnő magashegyi környezet: irdatlan méretű gleccsermorénák, körülöttünk pedig gigászi jég- és sziklaóriások, melyek közül a legkisebb is bőven hatezer méter feletti.

 

Az ösvények technikásabbá váltak, meredek morénalejtők oldalában baktattunk. Persze ahol a jakok elsétálnak, ott nekünk sem lehet problémánk. Nem is volt, ma is mindenki remekül teljesítette a távot. Igaz, sem a szintemelkedés (500 m), sem pedig a szakasz hossza (9 km) nem volt túl megerőltető, de nem szabad elfelejteni, hogy közel ötezer méter magasban járunk, ahol már nagyon ritka a levegő, ezért néhány lépéstől is könnyen kifulladunk.

 

Ebben a magasságban menet közben egyre kevesebb a diskurzus a csapattagok között. Mindenki saját magára figyel, igyekszik a lehető legkisebb felesleges erőkifejtéssel átvészelni a napot. Folyamatosan a legegyszerűbb kérdések foglalkoztatnak bennünket. Ez egy nagyon különleges tudatállapot, amit a csapat krónikása, Pintér László így ír le:

 

Túl gyorsan kapkodom a levegőt, visszább kell vennem a tempóból. Minél kisebbeket kell lépnem. Még mindig zihálok, még lassabb tempó kell. Melegem van… levegyem a felső réteget? Hirtelen megcsap egy erős, hűvös fuvallat: Dehogy veszem, nagyon könnyű megfázni! Óriási a különbség a szélcsendes, napsütéses, és a szeles, borult időszakok között. Ezek persze percenként váltakozhatnak, hiszen magashegységben vagyunk. Az ösvény balra fordul, itt egy kő. Balról vagy jobbról kerüljem? Legyen bal, arra kisebbet kell lépni. Egy lépés, belégzés-kilégzés. Majd újra és újra. Csak a levegővételemet hallom, meg néha a kapucni oldalán süvítő szelet. Itt egy nagyobb sziklalépcső, ahogy meglépem, a zihálásom a duplájára ugrik. Két légzésütemre megállok, különben azonnal elszáll a pulzusom. Az órámra pillantok: 4800 méter. Már csak 100 méter szint! Kicsit fáj a fejem… innom kell! Kortyolok egyet a hátizsákba rejtett ivótasakból – de jó, hogy nem kell hozzá levenni a zsákot! Körülnézek. Atyaég, milyen fenséges helyen vagyunk! Hat- és hétezres csúcsok, bármerre nézek! De menni kell tovább… egy lépés, kilégzés-belégzés…”

 

 

Ilyesmi gondolatok motoszkálnak a fejünkben, miközben ballagunk egyre magasabbra. Mindenki visszavonul kicsit a saját világába.

 

A mai szakasz volt az első, amely a csapat több tagját inkább mentálisan, mint fizikailag terhelte meg. Megálltunk az Everesten elhunyt hegymászók emlékhelyénél. Annak a helynek egészen különleges kisugárzása van. Ahogy ott álltunk Scott Fischer és Rob Hall emléktáblája előtt, lelki szemeink előtt már pörögtek az 1996-os tragédia képkockái. Akármerre néztünk, mindenütt különböző méretű kőpiramisok, mindegyik legalább egy halálos áldozatra emlékeztet.

 

Egyszerre ránk telepszik a hely hangulata. Most értjük meg igazán, hol vagyunk, és mennyire eltörpülünk a Himalája hatalmassága mellett. Bámuljuk a jégborította óriásokat és könnycseppek gördülnek le arcunkon…

 

Berek Péter, mint a szervező cég a Faster Promotion részéről az expedíció operatív vezetője csodálatosan fogalmazta meg többünk érzéseit:

 

“Ma reggel elindultunk újra fölfelé, követve a hegymászók egyik alapszabályát “Mássz magasra, aludj alacsonyan!”. Mi ma Lobuche-be megyünk 4910 méterre, holnap reggel pedig vár minket a Mt. Everest alaptábora 5340 méteren. A mai út már nem, vagy nemcsak a fizikai fájdalomról szól, ezt az utat érzelmileg is nagyon nehéz feldolgozni, ugyan a látvány lélegzetelállító, de nem lehet nem tapintani a levegőben terjedő feszültséget. Hosszú métereken át sétáltam egy házaspárral, ahol a feleség egyszerűen nem bírta abbahagyni a zokogást, nem érezte képesnek magát arra, hogy befogadja azt ami körülveszi. Az út ezen szakaszán egyszer csak elkezdenek sokasodni azok az emlékhelyek amik azokra a bátor emberekre emlékeztetnek akik vagy soha nem érték el a célt vagy soha nem tértek onnan vissza. Ezen a helyen ismeretlen emberek ölelkeznek össze és váltanak két szót egymással majd kívánnak jó szerencsét. Vannak itt amerikaiak, japánok, szaúdiak, csehek, lengyelek és persze mi magyarok. Aztán elfogynak a szavak és csak ülünk bambán magunk elé nézve, a tájat bámulva…. Ez eddig a legnehezebb nap.”

 

Holnap eljön a nagy nap: elérjük az Everest alaptáborát!

 

A csapattagokon érezhető az izgatottság, hiszen az alaptábor a csapat elsődleges célja. Ugyanakkor izgalmunk némi aggodalommal is párosul, hiszen az utolsó napok tűnnek a legkeményebbnek. Az alaptábor elérése utáni napon hajnali négykor indulunk a Kala Pathar kilátóhegyre, hogy megcsodálhassuk, ahogy a hajnalpír vörösre festi a Föld Istenasszonyának ruháját. Innen egy hosszú ereszkedés vár ránk, egészen Pherichéig (felfelé ez két napi távolság).

 

De hiszen ezért jöttünk! Szeretnénk megtapasztalni képességeink határát, és a természet hatalmas erejét!