Home > Hírek > Búcsú a Himalájától (Pintér László beszámolója)

Búcsú a Himalájától (Pintér László beszámolója)

2017. április 18. 8:46

A Magyar Everest Expedíció trekking csapatának Island Peak-különítménye is visszatért Katmanduba.

 

Elképesztő napok, hetek vannak mögöttünk. Hihetetlenül gyorsan elszaladt az idő fantasztikus kalandunk során. Szinte fel sem fogtuk, hogy itt vagyunk a Himalája szívében, már úton is voltunk, majd elértük a Mount Everest alaptáborát. Alig két nappal később már el kellett köszönnünk túratársaink többségétől, és nekivágtunk életünk mászásának, amely végül Száraz Dénes és Mohai Balázs barátaink csúcssikerével ért véget. Pár napig ekkor csendben voltunk, hiszen a távoli völgy mélyén sem internet, sem térerő nem állt rendelkezésünkre, hogy azonnal beszámolhassunk a kalandjainkról. Köszönjük az aggódó és biztató üzeneteket, amiket ugyan már csak a mászás után, de boldogan olvastunk. A támogatást így is éreztük, és sok erőt adott nekünk odafent!

 

Az Island Peak mászás után még egy kemény feladat várt a hegyet megjárt csapatra: ahelyett, hogy fáradtan hálózsákjainkba dőlhettünk volna, le kellett vonulnunk a legközelebbi faluba, Chukungba. Ez két óra járásra van az Island Peak alaptáborától, amire egy kimerítő mászás után már nem igazán vágyik senki. Az alaptábor azonban szűkében van a víznek, emberháton hordják fel oda (!) most ezt is, mivel a tábor melletti gleccsertó vize jelenleg emberi fogyasztásra alkalmatlan. Vezetőnk finoman jelezte számunkra, hogy nagyban megkönnyítenénk az életüket, ha nem töltenénk még egy éjszakát a táborban. Annyi segítséget kaptunk már tőlük, hogy a fáradtság ellenére sem hezitáltunk sokat. Levonultunk Chukungba. Persze abban is reménykedtünk, hogy ott már lesz internet, és végre hírt tudunk adni magunkról.

 

Chukung után már csak egy szakasz várt ránk lefelé: vissza Dingbochébe. Ez kvázi pihenőnap volt, hiszen az út csak két óra gyalog. Végre pihenhettünk egy kicsit, feltölthettük a lemerült belső raktárainkat. Ismét talákoztunk magyar trekkerrel, beszélgettünk a helyiekkel, más túratársakkal. Próbáltuk magunkba szívni a Himalája hangulatát, addig, amíg még lehet. Letelt ugyanis a mi időnk is e fenséges hegyek között.

 

Tegnap, 13-án reggel izgatottan készülődtünk, hiszen mi is a helikoptert vártuk, amely lehoz bennünket a hegyekből. Jó másfél órányi várakozás után végre bepréselhettük magunkat a kis fém- és üvegkalitkába. Megálltunk még Luklában, hogy feltöltsék a gépmadarunkat kerozinnal. Így kimaxoltuk a világ legveszélyesebb repterét: repülővel és helikopterrel is le- illetve felszálltunk róla.

 

A repülés Katmanduba számomra olyan volt, mint egy jelenet a “Jó reggelt, Vietnám!” c filmből. Egyfajta transzformáció volt, ahogyan visszaérkeztünk a “normális” világba. Alattunk az itteniek mindennapi élettere terült el, minden egyes házikó megannyi küzdelem színtere. A domborzati viszonyokkal dacolva megművelt teraszok végeláthatatlan sora. Földrengéstől tépázott épületek, virágzó rhododendron a hegyoldalakon, és sztúpák a legeldugottabb helyeken is.

 

Alig egy óra repülés után elértük Katmandut. Vissza a porba, a nyüzsgő metropoliszba. Óriási kontraszt a hegyek tiszta levegője után. Viszont végre zuhanyozhattunk, közel két hét után először!

 

Most turistává vedlettünk. Pihenünk, és próbáljuk feldolgozni az itt tapasztaltakat, bár erre ennél sokkal hosszabb időre lesz szükség.

 

A nepáliak ma ünneplik az itteni újévet, így tegnap este több helyen is utcabált tartottak. A megszokottnál is nagyobb volt a nyüzsgés, este rengetegen voltak az utcán, a lányok és fiúk is igyekeztek csinosan felöltözni. Mind az öltözködésükben, mind pedig a zenében a nyugati hatás a domináns. Elég furcsa volt látni ebben a környezetben.

 

Holnap mi is búcsúzunk Katmandutól. Hatan, köztük Badár Sándor és Száraz Dénes, vasárnap 11:25.kor érkezünk a ferihegyi Liszt Ferenc repülőtérre.